Szögkirály

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. De ez a király olyan szegény volt, hogy országában őnála szegényebb ember egy sem akadt. Ennek a szegény királynak mindene, szeme fénye egyetlen fiacskája volt. Mikor a fiú felcseperedett, egy napon így szólt az apjához:
- Édesapám, hogy lehet, hogy te felséges király vagy, s nekünk még sincs semmi olyanunk, ami a királyoknak lenni szokott?
- Kedves fiam - válaszolta a király -, ennek hosszú és szomorú története van. Jobb volna, ha el sem kezdeném. De ha már kérdezed, elmondom. Nos hát, volt nekem egy gonosz lelkű bátyám; mindent, amit örököltünk, megkaparintott, elrabolt. Így maradtam én koldusan!
- Jó, hogy tudom, kedves édesapám! - mondta a fiú. - Máris arra kérem, engedjen el engem gonosz lelkű bácsikám után! Megtalálom a föld fenekén is, és visszaszerzem édesapám jussát, ha addig élek is!
- Jaj, édes fiam - aggodalmaskodott a szegény király -, nem szívesen engedlek el! De ha már ennyire a fejedbe vetted, meg nem tilthatom neked. Nagyon vigyázz azonban, mert szörnyű erős ember, s van neki valami tudománya, de olyan, hogy azzal még mindenkit legyőzött és elpusztított, akit csak akart. Akárhogy is, igazi vitézi próba lesz egy ilyen szörnyeteggel megbirkózni!
- Köszönöm kedves édesapám jó tanácsait - mondta a királyfi. - Bízzék bennem: elég erősnek és bátornak érzem magam ahhoz, hogy elbánjak vele!
Azzal felkötötte kardját, lovára pattant és elindult.
Ahogy ment, mendegélt, egy nagy sűrű erdőbe ért. Elfogta az álmosság; lovát egy fához kötötte, kardját magához szorította, két tenyerét a feje alá tette és elaludt. Éjjel tizenkét órakor valami beszédre ébredt. A fa tetején három holló beszélgetett:
- Jaj, de kár ezért a szép ifjúért! Szegény még nem is tudja, hogy a rézerdőhöz közeledik - mondta az egyik.
- Csak lenne annyi esze, hogy a hídon ne menjen át, mert lova dobogását meghallja a sárkány! - mondta a második holló.
- De megmentheti az életét, ha a sárkány közeledtére a híd alá bújik! Mikor azután a sárkány arra kéri, hogy a szájából kicsapó piros lángra vizet öntsön, meg ne tegye, hanem karddal vágjon bele a lángba! Az ő lova száján is láng fog kicsapni, kék színű láng! Ha erre tüstént vizet öntene, elolthatná - mondta a harmadik.
Ezzel a beszélgetésnek vége szakadt, és a hollók elrepültek.
„No, ennek fele se tréfa” - gondolta a királyfi, s mintha mi sem történt volna, elindult a rézerdő felé.
Hamarosan a hídhoz érkezett. Jött a sárkány, ő elbújt a híd alá, majd a sárkány kiabálására kiugrott, belevágta kardját a piros lángba. Azután gyorsan vizet merített a kalapjába, s ráöntötte a lova kék lángjára. Egy csepp híja volt, hogy a merítéssel elkésik, mert mihelyt kardját a sárkány lángjába vágta, a sárkány vére majdnem ellepte a vizet! Szerencsére a lónak még jót is tett a sárkányvér, s nagy erővel rugtatott a sárkánynak. A királyfi pedig kaszabolta, ahol érte, hogy a végén már csak egy feje maradt. A sárkány erre könyörgésre fogta:
- Hagyd meg legalább ezt az egy fejemet!
- Meghagyom - mondta a királyfi -, csak mondd meg, hogy tudok átmenni a rézhídon.
- Bátran átmehetsz, csak amikor átérsz, tűzz egy rézgallyacskát a kalapodhoz. Amikor továbbmégy, találkozol a bátyámmal. Az úgyis elpusztít, bosszút áll értem! - kacagott a sárkány.
Erre a királyfi megmérgelődött, s a gonosz sárkány utolsó fejét is levágta. S továbbindult az ezüsterdő felé. Nemsokára el is ért az ezüsterdő határára. A hídnál megkötötte a lovát, ő maga gyorsan a híd alá bújt. Ekkor megszólalt a lova:
- Hej, kedves gazdám, itt már nagyobb baj ér minket! Ez a tizenkét fejű sárkány birodalma: mielőtt ideérne, meríts vizet a kalapodba, de még a csizmádba is, mert amikor szükség lesz rá, már nem fogsz ráérni. Háromszor fogok kiáltani neked. Mikor először kiáltok, előbb a csizmádból, amikor másodszor kiáltok, a kalapodból öntsél rám vizet. Mikor harmadszor kiáltok: vagdosd a kardoddal a sárkány szájából kicsapó lángot, ahogy csak bírod!
A királyfi erre leszaladt a híd alá, s lám, alighogy a csizmáját, kalapját megmerítette, jött ordítva, zúgva, rombolva a sárkány! Úgy bömbölt, hogy még a híd is remegett.
- Tudtam, ebadta, hogy egyszer meggyűlik veled a bajom! Megölted az öcsémet, azt neked meg nem bocsátom! Készülj a halálra, mert most elevenen megeszlek!
- Kedves gazdám - szólalt meg a ló -, egy marék vizet!
A királyfi fogta a csizmáját, és gyorsan ráöntötte a lóra. De alighogy ráöntötte, a paripa ismét megszólalt:
- Kedves gazdám, bár egy csepp vizet önts rám, mert mindjárt vége az életünknek!
A királyfi gyorsan ráöntötte a kalapjában levő vizet. Akkor a sárkány szájából hatalmas láng csapott ki.
- Vizet, vizet, ha istent ismersz! - könyörgött a királyfinak.
Persze a királyfinak volt esze, s a sárkányra egy cseppet sem öntött. Közben a láng már olyan erősen csapkodott a sárkány szájából, hogy majdnem mindent felperzselt a környéken. Akkor megszólalt a királyfi lova:
- Segíts, kedves gazdám!
A királyfi fogta kardját, s ütötte-vágta a sárkány piros lángját, ahogy csak bírta. Ömlött a vér a sárkányból, már mind a tizenegy fejét levágta, s éppen a tizenkettedikhez látott volna, mikor a szörnyeteg könyörgésre fogta:
- Jaj, jaj, ne bánts! Hagyd meg legalább ezt az egy fejemet!
- Jól van - mondja a királyfi. - Meghagyom a fejedet, ha megmondod, hogyan tudok átmenni az ezüsterdőn.
- Nyugodtan átmehetsz, csak tűzz egy gallyat a kalapodba.
Már éppen indulni akart, mikor látja, hogy egy kövön rettenetesen csúnya boszorkány kuporog.
„Ezt nem mondta nekem - gondolta magában -, mert remélte, hogy a boszorkány elpusztít! Nem érdemel kegyelmet!” Fogta a kardját, és a sárkány utolsó fejét is levágta.
A boszorkány, aki nem volt más, mint a sárkány anyja, már tátotta hatalmas száját, hogy lovastul lenyeli. A királyfi sem volt rest, fogta a kardját, s neki a boszorkánynak!
De bizony, ha a lova nem gázolja le, s nem tiporja össze a gonosz teremtést, könnyen otthagyhatta volna a fogát! Miután nagy nehezen legyőzték, s a híd alá dobták, a királyfi letört egy gallyat, a kalapjába tűzte, és indult tovább.
Azt mondja neki a lova:
- Kedves gazdám, két nagy harcot megnyertünk, de nem tudom, hogy a harmadiknál nem marad-e ott az életünk. Mikor a hídhoz érünk, ne köss meg engem, hanem hagyj szabadon, s te se bújj a híd alá. Mind a két csizmádba meríts vizet, de még a kalapodba is! Mikor kiáltok, mind a két csizmádból önts rám vizet, de arra nagyon vigyázz, hogy egy csepp se fröccsenjen a sárkány szájából dőlő piros lángra!
Mikor a hídhoz értek, a királyfi úgy tett, ahogy a lova tanácsolta: megmerítette csizmáját, kalapját, majd elbújt egy bokor mögé, lova pedig egy fa mögé. Egyszer csak borzasztó nagy dirrel-durral jött a huszonkét fejű sárkány. Ordításától majdnem megsüketültek. Még messze volt a hídtól, de szájából már lövellt a láng, és ha a királyfi nem bújik bokor mögé, lova pedig fa mögé, megsütötte volna őket. Ordított a sárkány:
- Megbosszulom a testvéreimet! Megeszlek lovastul, te nyomorult!
Mi tagadás, nagyon megijedt a királyfi is, a lova is erre az irtóztató ordításra.
- Kedves gazdám - szólalt meg a ló -, adjál egy csepp vizet!
A királyfi fogta a két csizmát, hogy abból öntsön a lovára. Látta ezt a sárkány, és könyörögni kezdett:
- Nekem is adjál! Jótett helyében jót várj!
A királyfinak azonban helyén volt az esze, s a két csizmájában levő vizet ügyesen a lova kék lángjára öntötte, hogy egy csepp se esett a sárkányra. Utána a kalapjában levő vizet is a lovára öntötte. De ezt már alig bírta, mert a sárkány torkából lövellő láng majd megsütötte.
- Kedves gazdám - szólt a ló -, most segítsél! Szedd össze minden erődet!
- Semmit sem tehetek, kedves lovam, mert majd megégek a lángtól! Úgy látom, vége az életünknek!
- Sose keseredj el! - biztatta a ló. - Fogd a kardodat, és küldd magad helyett!
- Édes kardom, segíts rajtunk - mondta a királyfi. Pusztítsd el ezt a büdös férget!
A kard erre kisiklott a királyfi kezéből, és kocsonyahússá vagdosta a huszonkét fejű sárkányt. Ugyanúgy összevagdosta a második boszorkányt is, vagyis a huszonkét fejű sárkány anyját, s utána magától visszaszállt a hüvelyébe.
A királyfinak csak annyi dolga volt, hogy bedobálja őket a híd alá. Aztán letört egy gallyat az aranyfáról, a kalapjához tűzte, felült hűséges lovára, s továbbindultak, befelé az aranyerdőbe. Mikor már nagyon elfáradtak, lefeküdtek egy nagy fa tövébe.
- Aludjál csak, édes gazdám - szólalt meg a ló -, majd én virrasztok.
Éjjel tizenkét órakor három holló szállt a nagy fa tetejére. Elkezdtek beszélgetni:
- Ha most ébren volna, valamelyikünk szavaiból megtudhatná, hogy az aranyerdőn túl egy faluba érnek. Abban a faluban annyi a varjú, hogy a népek semmi jószágnak nem tudják hasznát venni, mert a varjak mindent kiesznek a földből. Van azonban abban a faluban egy kis kunyhó. Ha abba a kunyhóba bemennének, szép szóval tanácsot kapnának.
Hallja ezt a ló, s azonnal felkelti gazdáját.
- Gyerünk, édes gazdám! Majd később megpihenünk. Nemsokára beérünk egy faluba. Abban a faluban találunk egy kis kunyhót. Szépen köszönj be oda, s kérdezd meg: miért van ez a sok fekete madár ezen a tájon?
Úgy is lett. Odaérkeztek, a királyfi beköszönt:
- Szerencsés jó napot a ház gazdájának!
Egy öregasszony ült odabent.
- Adjon isten nektek is! - mondta. - Hogy kerültetek ide, mikor erre se lovas, se semmiféle gyalogos nem járhat, csak madarak?
- Sajnos, édes nénikém - mondja a királyfi -, elég baj az nekünk, hogy erre kellett jönni! De kérdeznék magától valamit, ha meg nem sérteném. Miért van maguknál ez a sok fekete madár?
- Azért van mifelénk ez a sok fekete madár - felelte az öregasszony -, mert Szögkirály, akinek az országában vagytok, még azt a kevés gabonát sem hagyja meg nekünk, amin eltengődhetünk. Ha akadna valaki, aki minket ezektől megszabadítana, nagyon szegény vagyok, de három zsák aranyat adnék neki!
- Én megpróbálnám, kedves öreganyám, ha megmondaná, hogy lehetne őket innen kipusztítani.
- Nagy vitéz lehetsz, édes fiam, ha erre vállalkozni mersz! De ha már így áll a dolog, elmondom, mit kell tenned. Innen háromszáz méterre van egy kőbárka. Odáig kellene eljutnod úgy, hogy a varjak a szemed ki ne szedjék. Abban a kőbárkában ezüst-, arany-, gyémántkincseken ül egy öregember. Ha azt elpusztítanád, egy varjú sem maradna errefelé, s a kincsekből neked is adnék három zsákkal, fiam!
Megköszönte a királyfi az öregasszony tanácsát, s ment vissza a lovához.
- No, édes gazdám, mit mondott a ház gazdája? - kérdi a lova.
A királyfi elmondta.
- De hogy ezt miként fogjuk véghezvinni, azt már nem tudom.
- Megpróbálkozunk ezzel is! - vigasztalta a lova.
Azzal elindultak: olyan sebesen száguldott a ló, hogy a varjak nem tudták utolérni. Mikor odaérnek, így szól:
- Édes gazdám, vedd ki a fülemből ezt a pálcát, vágj rá vele a bárka négy oldalára! Rögtön kinyílik a bárka ajtaja. Mihelyt kinyílt, vágd a kardot az ősz emberhez! Meg ne sajnáld, bárhogy rimánkodik. És meg ne ijedj, bármilyen sokan támadnak is rád majd ottan!
Mikor a kőbárkához ért, rávágott a pálcájával mind a négy sarkára, s csakugyan kinyílt az ajtó. Hát ahogy kinyílik az ajtó, annyi kígyófej bukkan ki, hogy a királyfinak majdnem földbe gyökerezett a lába. Jobbnak látta, ha ismét a kardját küldi, mert mi tagadás, úgy megrémült, hogy egy picula sem maradt a zsebében. Látta ezt a lova, azonnal segítségére sietett, a sok kígyót, már amit a kard nem győzött aprítani, összetaposta. Keresték a vénembert, nem találták. Egyszer csak látja a királyfi, hogy egy kövön hatalmas varangyos béka ül. Éppen rugaszkodik, hogy rájuk vesse magát. No de a királyfi sem volt rest! Diribdarabra vagdosta a varangyos békát. Mihelyt a varangyos béka kiadta páráját, az öregasszony kunyhójából egyszeriben palota lett, s a varjak mind eltűntek még a környékről is. Mert hát az a gonosz vénember volt a varangyos béka.
- No, kedves fiam - mondja az öregasszony -, alaposan bebizonyítottad nagy vitézségedet! Amit ígértem, megadom! Itt van a három zsák arany.
- Nem kell nekem a három zsák aranya, kedves jó öreganyám! Használja el jó egészséggel!
- Hát, kedves fiam, ha már így vagyunk, akkor csak annyit mondhatok, hogy jótettedért tőlem mindig jót várhatsz! Bárhol leszel, bármilyen veszedelmek között, én mindig segítségedre sietek. Nagyon okos jószág a lovad; minden gondolatomat neki fogom megsúgni, hogy téged ügyesen és okosan hordozzon nehéz utadon, mert tudom, hová mégy, édes fiam: Szögkirály birodalmába! No, hát csak induljatok, és járjatok jó szerencsével!
Miközben így búcsúzkodott az öregasszony, fogott egy gyönyörű szép kantárt, és a királyfi lovára tette. Ahogy mentek, mendegéltek, egy olyan hatalmas temetőhöz érkeztek, amelynek nem is látták a végét. Annyi volt ott a fejfa, mint égen a csillag. Látja a lova, hogy a királyfi igen elgondolkozik, s így szól:
- Látod, kedves gazdám, ezt a hatalmas temetőt? Nagyon kell vigyáznod, hogy te is ide ne kerülj a többi halott közé! Én már ott nem sokat tudok rajtad segíteni, csak azt tanácsolom, hogy bármilyen helyzetbe kerülj is, arra nagyon vigyázz, hogy senkit meg ne üssél, hanem inkább etesd és itasd! Most pedig vedd le a kantáromat, s köss ide, ehhez a fához, a kantárt akaszd fel a gallyra, te pedig indulj neki a temetőnek, ezen az úton addig, amíg egy kastélyhoz nem érsz. A többit majd meglátod.
A királyfi kikötötte lovát, ahogy az kérte, s aztán elindult a temetőn át, s nagy sokára odaért a kastélyhoz. Gondolta, ez bizonyára a király kastélya lehet. Fogta magát, s nagy bátran beköszönt a kastélyba:
- Szerencsés jó napot, felséges király atyám!
- Jó napot neked is! Hogy kerülsz te erre, ahol még a madár se jár? Mert még azok a varjak is, amelyek eddig itt tanyáztak, elmenekültek innen.
- Szolgálatot keresek, felséges király atyám!
- Hát ha keresel, kaphatsz. Nálam három nap három esztendő. De figyelmeztetlek, ha nem végzed jól a dolgodat, a te fejed is a többiek mellé kerül! Az lesz a dolgod, hogy három lovat ezzel a vasgerendával kétszer naponta alaposan eldöngetsz! Reggel pedig a vasgerendát ezzel a fafűrésszel összevágod.
A királyfi csak bólogatott. Szögkirály - mert ő volt - levezette az istállóba, és magára hagyta. Azt még elfelejtettem mondani, azt is meghagyta, hogy a lovakat etetni-itatni nem szabad.
„Most ugyan mitévő legyek? - eresztette a királyfi búnak a fejét. Nézte a három szerencsétlen lovat - éhesek is voltak, szomjasak is. - Még verjem is őket? - gondolta. - Én, aki jószágot soha egy ujjal sem bántottam?... No meg aztán itt van ez a vasgerenda. Hogy fogom ezt fafűrésszel elvágni? Jaj, csak legalább lenne mellettem hűséges lovam, hogy tanácsot adhatna!” Lesz, ahogy lesz, de biz ő nem teljesíti a király kegyetlen parancsát. Jól megetette és megitatta a lovakat.
Mikor már éppen ki akar menni az istállóból, az egyik ló megszólal:
- Látom, nagyon el vagy keseredve, kedves gazdám! Egy cseppet se búsulj! Jótettedért jót várj!
- Hogyan, hát te beszélni is tudsz, ló létedre? - kérdi álmélkodva a királyfi.
- Azért szólaltam meg, mert enni-inni adtál nekünk. És láttam, milyen keservesen töröd a fejed azon, hogyan vágjad össze a fafűrésszel a vasgerendát. Ezen se búsulj, mert már össze van vágva apró darabokra. Most pedig figyelj jól arra, amit mondok - folytatta a ló. - Ha majd hozza neked a szakácsné az ebédet, ne fogadd el! Azt mondd neki, hogy munkáddal megŹérdeŹmelsz annyit, hogy a király asztalánál egyél. Ha kérdi a király, hogy mi lett a vasgerendával, mondd azt, hogy már mind a hármat apróra törted, mikor összevissza vertél bennünket.
Alighogy a ló ezt elmondta, már hozta is a szakácsné az ebédet.
- Tessék, itt van az ebéd - mondja.
A királyfi erre így szólt:
- Ilyen munkával, mint az enyém, megérdemlem, hogy nekem a király asztalánál terítsen. Egy becsületes munkásember nem kint eszik a farágatón!
A szakácsné, mit volt mit tennie, visszavitte az ebédet, s jelentette a királynak, mi történt. Igen, de a király közben elment hazulról, csak a királyné volt otthon.
- Fölséges királyasszonyom, még ilyen szolgánk nem volt!
- Hogyhogy? - kérdi a királyné.
- Nemcsak az egyik, hanem mind a három gerendát összevágta, az ebédet azonban nem fogadta el. Azt mondta: egy munkásember nem eszik a farágatón, megérdemli, hogy a király asztalánál terítsenek neki!
Mikor a királyné ezt hallja, rettenetes dühbe gurul.
- No, majd adok én neki!
Szalad az istállóba nagy dühösen, de bizony mikor meglátta a királyfiút, elámult a szépségén, délcegségén, s nemhogy megszidta volna, de örömében azt sem tudta, milyen mézesmázos szavakkal hívja be asztalához ebédelni.
- Nem is tudtam, hogy olyan szorgalmas munkásember vagy. Nagyobb erővel bírsz, mint az én uram! Hol szerezted ezt a nagy tudományodat?
Azt feleli erre a királyfi:
- Felséges királyasszonyom! Azért járom a világot, hogy szolgálataimat becsületesen teljesítsem. Ami pedig az én tudományomat illeti, megmondhatom, nincs énnekem semmiféle tudományom! Épp ezért arra kérem, mondja meg, hogy hol van s miben rejlik férjének nagy ereje és okossága.
- Én azt nem tudom - feleli a királyné -, megkérdezni meg nem merem tőle, mert azonnal megölne haragjában.
A királyfi mind jobban és jobban kedveskedett a királynénak, úgyhogy az majdnem beleszeretett; mikor ebéd után elment, nem is tudott másra gondolni, csak őrá, mert mondom, annyira megtetszett neki. No de azért estére az urának nagyon finom vacsorát készített.
- Jaj, de el vagyok fáradva, asszony! - állít be este Szögkirály.
- Elhiszem, hogy el vagy fáradva, drága jó uram. Készítettem is neked finom vacsorát. Egyél, azután pihenj le.
- Nem eszem, és nem pihenek le addig, míg meg nem nézem, hogy az új szolga mit végzett. Szolga, hol vagy?
- Itt vagyok, felséges király atyám - állt elő a királyfi. Parancsát végrehajtottam!
Nem hitt a fülének a király. Leszalad az istállóba, hogy megnézze, mit végzett a szolga, s mikor látja, hogy a vasrudak össze vannak törve, majd kétségbeesett. Bemegy a lovakhoz az istállóba, azok fetrengenek, nyögnek kínjukban.
- No, most akadt jó gazdátok! Még a vasgerenda is eltört, annyira elvert benneteket! - mondta kárörömmel a lovaknak.
Fölmegy vissza a királynéhoz.
- No, mit végzett a szolga? - kérdi a királyné, mintha semmiről sem tudna.
- Derekasan végrehajtotta feladatát! - felelte Szögkirály.
Azzal leültek vacsorázni. Vacsora közben odahúzódik a királyné az urához, elkezdi cirógatni, simogatni, és szép szavakkal hízeleg neki:
- Oly szép és erős vagy, mint egy igazi király! S oly boldog is lennék melletted - és akkor elkezdett keservesen sírni -, ha őszinte volnál hozzám! Mert egy igazi férj a feleségének megmondaná, miben van az ő nagy tudománya!
Mikor ezt hallja Szögkirály, rettenetes haragra gerjedt, és úgy nyakon cserdítette a feleségét, hogy lefordult a székről.
- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? - ordította.
Az asszony bánatában nem szólt egy szót sem, csak sírt keservesen. A király elunta hallgatni felesége sírását, meg is bánta hirtelen haragját, enyhébb szóval megkérdezte hát:
- Miért sírsz, kedves feleségem, mi bajod?
Azt mondja neki az asszony elcsukló hangon:
- Hiába vagyok a világ leghatalmasabb királyának a felesége, hiába van szépségem, gazdagŹságom, szolgáim, kincseim, mind nem ér semmit: mert az én uram nem szeret engem!
- Honnan jött rád újabban az a mánia, hogy én téged nem szeretlek?
- Nem mánia ez, való igazság! Mert ha szeretnél, nem titkolóznál előttem, hanem megmonŹdanád, hogy miben van a te nagy erőd és tudományod.
- Hát ha csak az a bajod, megmondom: a kertben, a legnagyobb almafában van az én összes tudományom és erőm.
Mikor a király elaludt, a királyné titokban leosont az istállóba a szolgához. Mit beszéltek, sugdoŹlóztak, mit nem, elég az hozzá, a királyné azonnal az almafához szaladt, körülkapálŹgatta, száraz leveleit leszedegette, gyönyörű szépen kidíszítgette.
Mikor reggel felkelt a király, kinéz az ablakon, látja az almafát kidíszítve.
„Mégiscsak szeret engem ez az asszony - gondolta magában -, hogy olyan szépen kidíszítgette a fát!”
Majd lement az istállóba a szolgához, és most kétszerte olyan vastag vasgerendát adott neki, mint először, fafűrészt is, és megparancsolta, ne adjon sem enni, sem inni a lovaknak, hanem üsse-verje őket a vasgerendával, aztán a vasgerendát a fafűrésszel fűrészelje ketté.
Azzal Szögkirály elment hazulról.
A királyné alig várta, hogy elmenjen. Még csak reggel volt, de már hívatta fel a szolgát. Már früstök is várta. Együtt früstököltek, beszélgettek. A szolga megint kioktatta a királyasszonyt:
- Úgy cselekedjél, hogy amikor a király hazajön, téged az almafánál találjon! Nagyon örülj neki, mikor hazajön, járd körül a fát, ölelgesd, csókolgasd, mondd neki, hogy már nagyon boldog vagy.
A királyfi ezután lement az istállóba, a lovakat megetette, megitatta (nem is kell mondjam, hogy a gerendákat megint összevágta). Azt mondja később a legkisebb ló neki:
- Nehogy azt hidd, kedves gazdánk, hogy Szögkirály ereje az almafában van! Mi tudjuk, hol az ő ereje! Van neki valahol a palotájában egy galambja, annak a zúzájában van egy darázs. Aki azt a galambot megöli, zúzájából a darazsat kiveszi és lenyeli, abba Szögkirály minden ereje belészáll, Szögkirály pedig összeroskad, erejét veszti. De te csak mondd a királynénak, hogy örüljön, mert később Szögkirály úgyis mindent bevall neki, még azt is, hogy hol tartja azt a galambot elzárva.
Mikor hazajön a király, s az asszonyt lopva lesi, hát látja, hogy kivitt magának egy fotelt az almafa alá, és ott örvendezik, énekel.
„Csakugyan szeret engem ez az asszony - gondolja magában. - Milyen hűségesen őrizgeti ezt a fát!”
Nem szólt semmit, hanem azonnal a szolgához sietett, hogy megnézze, milyen munkát végzett. Látja, hogy a vasrudak össze vannak tördelve, a lovak pedig úgy nyöszörögnek kínŹjukŹban, mintha mindjárt ki akarnák adni párájukat.
Megdicsérte a szolgát, aztán ment vissza a királynéhoz, mintha keresné, mintha nem is látta volna, hogy a fa alatt szórakozik.
- Hol vagy, kedves feleségem? - kiabál utána a kertben.
- Itt vagyok, édes uram, gyere ide az almafához!
Mikor a király odaért, felesége összevissza ölelgeti, csókolgatja, és azt mondja neki:
- Még azt kérdezed, miért vagyok itt, drága jó uram? Őrzöm az erődet, a tudományodat, a szépségedet!
- Látod, milyen könnyen bolonddá lehet tenni egy asszonyt?! - kacagja el magát Szögkirály. - Hát azt hiszed, az almafában van az én erőm?
- Hát nem? Nem abban van?
- De nem ám!
- Hát akkor mért teszel engem bolonddá? Most már látom valóban, hogy nem szeretsz! - mondja a királyné, s elkezd keservesen sírni.
- Ne sírj, mert igazán megmondom, hol van az erőm! A kemencében.
Ahogy ezt a királyné hallja, azonnal odaszalad a kemencéhez, lesepregeti, frissen meszeli. Nézi a király, mit csinál a felesége. Azt mondja neki:
- Hagyd abba most ezt, inkább vacsorát adjál!
- Ó, édes, drága jó uram! Nekem ez az első, nem a vacsora.
Mit volt mit tennie, kénytelen volt megvárni, míg az asszony rendbe hozza, kidíszíti a kemencét. Csak azután mentek be vacsorázni. Vacsora közben azt mondja a király:
- Hallod, asszony, olyan szolgára akadtunk, hogy ő már nekünk meg is marad, még akkor is, ha letölti a három napot.
- Minek nekünk ez a szolga? - kérdi a királyné, hogy észre ne vegye a király, mi van a bokor mögött. Fizesd ki, és engedd útjára!
Felkel reggel a király, egyenest az istállóba megy. Most már háromszorta vastagabb vasrudat adott a szolgának, mint legelőször, mellé a fafűrészt, és ugyanazt parancsolta, amit az előtte való napokon.
Azután felszedelőzködött, hogy elmenjen hazulról, s közben látja, hogy az asszony még akkor is a kemencével bajol. Nagyon örült neki, hogy a felesége ennyire szereti.
Hogyha a felesége csakugyan ennyire szereti, miért kell akkor néki titkolóznia? - kérdezte magában útközben. S elhatározta, hogy ha hazaér, megmondja a valóságot.
A királyné otthon azalatt így-úgy, tovább szórakozott a királyfival. Mikor jön haza este Szögkirály, látja, hogy felesége a kemencét még mindig bokrétázgatja.
„Szegény asszony - gondolja magában -, valósággal csókolgatja, babusgatja azt a kemencét!”
Örömében le se ment a szolgához, hanem megölelte a feleségét, s azt mondta neki:
- Jaj, de buta vagy, édes feleségem! Gyere utánam!
Azzal a kulcsok közül kiválasztotta a tizenkettediket, s benyitott a tizenkettedik szobába. Odavezeti feleségét egyenest egy szép aranykalitkához.
- No, kedves feleségem, látod ezt a galambot?
- Látom.
- Ennek a galambnak a zúzájában van egy darázs. Ebben a darázsban van az én erőm. De ha ezt megmondod valakinek, halálnak halálával halsz meg! Mert aki ezt a galambot megölné, zúzájából a darazsat kivenné és lenyelné, minden erőm belé költözne!
Mikor az asszony ezt hallotta, fogta a kalitkát, leporolgatta, lepucolgatta, s azután elkezdett sírni, hogy miért teszi őt az ura ennyire bolonddá.
Reggel, mikor felkeltek, a király kiadta a parancsot a szolgának úgy, mint az előző napokban, azután elment hazulról.
A szolga úgy, mint eddig, szépen megetetett, megitatott.
A királyné alig várta, hogy az ura elmenjen, felhívatta a fiút, s boldogan mondta:
- No, most már tudom, hol van az uram ereje! Ha akarod, te is megláthatod.
Azzal átadta neki a tizenkettedik szoba kulcsát.
A királyfi azonnal kinyitotta a szobát, megfogta a galambot, zúzájából kivette a darazsat, s lenyelte. Abban a pillanatban olyan erős lett, hogy a föld besüppedt alatta, ahogy lépett.
Szögkirály csak este tíz órára ért haza: olyan erőtlen lett, hogy alig bírt járni. De már akkorra a három ló három gyönyörű szép tündérlánnyá változott!
- Jó estét, édes feleségem - köszöntött be keserűen Szögkirály, mikor megérkezett. - Tudhattam volna, hogy ezt teszitek velem, mert azt a munkát, amit a szolgára bíztam, még senki sem tudta végrehajtani. Most már azt is tudom, hogy a szolga nem más, mint öcsémnek a fia! Most már mindegy. Itt van a fülemben ez a pálca. Vegyétek ki, és ütögessétek meg vele azokat a sírköveket, melyek a kertben és a határokban vannak. Azok mind élő emberek voltak, és a pálca ütésére megelevenednek. A másik fülemben is van egy pálca. Vegyétek ki, és ha azzal a pálcával a kastély négy sarkát megütöd, egy alma lesz belőle. Add oda az öcsém fiának ezt az almát, s mondd meg neki, hogy vigye vissza az öcsémnek, amit tőle elragadtam. Engem, ha gonosz voltam is, hagyjatok élni, és teljesítsétek utolsó kívánságomat, hogy még egyszer az életben beszélgethessek az öcsémmel!
Úgy is lett minden, ahogy Szögkirály mondta. Kivették füléből a pálcát, a köveket megveregették. Felébredtek a népek, szaladoztak erre-arra, ki merre tudott, keresték az utat hazafelé.
Akkor a királyfi megparancsolta, hogy terítsenek hétszemélyes asztalt. Felhívatta a három leányt is. Körülülték az asztalt, együtt vacsorázott a király, királyné, szakácsné, a három leány. A királyfi már úgy volt felöltözve, ahogy királyoknak dukál.
Vacsora után kivette Szögkirály füléből a másik pálcát, megütötte vele a kastély négy sarkát, s az tüstént almává változott. A királyfi az almát betette a zsebébe, és ment vissza egyenest a lovához. Leakasztotta a gallyról a kantárt, felrakta a lóra.
- No, kedves lovam, most már mindent végrehajtottunk! Köszönöm szolgálataidat, a jutalmat majd otthon megkapod, mehetünk vissza édesapámhoz!
Hamarosan meg is érkeztek a palotához.
- Megjöttem, édesapám! - köszöntötte boldogan a királyfi az öreg királyt.
Volt nagy öröm otthon! De mit tagadjam, nagy változás is történt, mialatt a királyfi távol volt. Született neki két öccse. No, ez öröm. De szomorúság is történt távolléte alatt, mert meghalt az édesanyja. Ezen bizony sokáig elbúslakodtak, de változtatni a dolgon már nem lehetett. Azt mondja a királyfi édesapjának:
- Édesapám, gyerünk ki a rózsáskertbe!
Mikor kiértek, elővette a pálcát, megütötte az almának a négy oldalát, s abban a pillanatban ott termett előtte Szögkirály kastélya.
- Ez a kastély most már a tied, édesapám!
Azzal elővette a rézgallyat, amit a rézerdőben tört le, azután az ezüstgallyat, amit az ezüsterdőben tört le, azután az aranygallyat, amit az aranyerdőben tört le, s odaadta édesapjának.
- Édesapám, most már tied a rézerdő, az ezüsterdő és az aranyerdő is!
Édesapja meghatottságában csak a szemét törölgette.
Akkor megszólalt a királyfi:
- Édesapám, szeretnéd-e meglátni a bátyádat, ha még oly gonoszul bánt is veled?
- Mi tagadás, fiam, még mindig haragszom, de azért örülnék, ha láthatnám: vajon milyen lehet abban a nagy gazdagságban?
Akkor a királyfi karon fogta édesapját, és bevezette a kastélyba. Ott ültek az asztalnál Szögkirályék ugyanúgy, mint abban a pillanatban, mikor almává varázsolta a kastélyt. A két testvér egymásra ismert, és Szögkirálynak megbocsátott az öccse. De minek szaporítsam a szót? A királyfi feleségül vette a legkisebb lányt, aki Szögkirálynál ló volt, a másik két tündérlányt két öccsének adta, a királynét pedig az édesapjának. Az öreg, erőtlen és magatehetetlen Szögkirályt pedig úgy tartották már csak, mint valami kisgyermeket. Megvolt a nagy lagzi, mink is ott voltunk, ettünk-ittunk, jóllaktunk, hazagyüttünk, ők ott maradtak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.