Csipkerózsika

Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást,népük is szerette őket;gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk;de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ,hiába álltak válogatott paripák az istállójukban,hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben:a szívük tele volt bánattal,napestig csak azt sóhajtozták:Ó,ha nekünk gyerekünk volna!De bármennyit sóhajtoztak,bárhogyan búsultak,nem teljesedett a kívánságuk.Már-már letettek a reményről is; alig szóltak már egymáshoz,mert ugyan mit is szólhattak volna a bánatukon kívül!A király magányosan járta az erdeit,de vadat sosem ejtett;a királyné meg egyre csak a kertjében tartózkodott,mintha sok dolga volna a világszép virágaival,pedig igazában rájuk sem tekintett,csak üldögélt a halastó partján,és búslakodott.Egyszer,ahogy megint ott szomorkodik a kőpadon, váratlanul loccsan egyet a víz,egy öreg béka ugrik ki a partra,odatotyog a királyné elé,és azt mondja:–Ne búsulj tovább,szépséges királyné;azért jöttem ide hozzád,hogy a tudtodra adjam:betelik végre a szíved vágya;nem múlik el egy egész esztendő,és lányod fog születni.Úgy is lett minden,ahogyan az öreg béka megjósolta:a királynénak lánya született:hanem az olyan gyönyörű volt,hogy a király azt sem tudta,hová legyen örömében.Nagy lakomát rendezett,és nemcsak rokonait, barátait,jó embereit hívta meg rá,hanem az ország javasasszonyait is.Tizenhárom ilyen javasasszony élt az országban,a királynak meg csak tizenkét aranyteríték volt a palotájában.Töprengtek,tanakodtak,mitévők legyenek, hogyan terítsenek tizenkét aranytányérral tizenhárom személyre.Végül a főudvarmester azt mondta:–Uram királyom,nincs más megoldás:az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.Minthogy ennél okosabbat senki se tudott tanácsolni,most már csak azt kellett eldönteni,ki legyen a tizenháromból az akit nem hívnak meg.–Én azt ajánlom,hagyjuk otthon a legöregebbiket–szólt megint az udvarmester.–Az úgysem tud egyebet,mint zsörtölődni; zsémbes,morcos vénasszony,csak elrontaná a mulatságot. Aztán meg ő lakik valamennyiük közül a legtávolabb innét, ki tudja,talán el sem jut hozzá a lakoma híre!Ebben meg is egyeztek:kiküldtek tizenkét követet a tizenkét javasasszonyhoz,a tizenharmadikat meg otthon felejtették.Mikor a vendégek mind együtt voltak,nagy fénnyel,pompával megkezdődött az ünnepség.A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz,és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket:az egyik jósággal, a másik szépséggel,a harmadik gazdagsággal,elhalmozták mindennel,amit csak kívánni lehet a világon.Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását,mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire futott egyenest a bölcsőhöz,s fennszóval így kiáltott:–Halljátok a szavamat,király és királyné!Ti ugyan nem hívtatok meg engem,de én mégis eljöttem:ne mondjátok,hogy fukar vagyok:én is hoztam valamit a gyermeketeknek.Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját,és holtan esik össze!Ez az én ajándékom,amiért így bántatok velem!Azzal sarkon fordult,és elhagyta a termet.A vendégek elszörnyedtek,a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira.Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony,aki még nem jutott szóhoz.–Ahhoz nincs erőm hogy egészen föloldjam az átkot–mondta–,de enyhíteni tudok rajta.A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt:hogyan óvhatná még a lányát a reá váró veszedelemtől.Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát,minden orsót az országban; még azt is megtiltotta,hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.A királylányon pedig megfogant a sok áldás;olyan szép,olyan kedves,olyan okos és illemtudó teremtés volt,hogy aki látta,nyomban megszerette.Teltek-múltak az évek,a kislányból nagylány lett,gyönyörűséges hajadon,s eljött az a nap is,amikor betöltötte tizenötödik évét.Az ország népe szebbnél szebb ajándékokat küldött neki,s vége-hossza nem volt a sok köszöntőnek.Mikor aztán minden küldöttség elmondta mondókáját, és véget ért a születésnapi fogadás, a király befogott a hintójába,kihajtatott a királynéval meg az udvarnéppel egy kis sétakocsikázásra.–Levegőzünk egyet, kedves lányom,nem tartasz velünk?–kérdezte a lányát.Hanem az inkább otthon maradt.Az udvarnép elporzott,a kastély elcsendesedett,csak odalent a konyhán folyt tovább a sürgés-forgás:készültek az esti lakomára.A királylány egy ideig nézegette amit a születésnapjára kapott–egy egész szoba megtelt a sokféle holmival–,aztán ráunt az ajándékokra,és sétálni kezdett a néma palotában. Hatalmas épület volt ez;volt egy szárnya,ahol a királykisasszony még soha életében nem járt;minek is járt volna, hiszen nem lakott benne senki,még csak vendéget sem szállásoltak soha ezekbe a szobákba.Ódon torony állt szárny végében,kőcsipkéit letördelték a viharok falára fölfutott a repkény,s alkonyatkor,ha rásütött a nap,a borostyán kúszó zöldjéből vaksin hunyorogtak ki apró, vasrácsos ablakai."Vajon mi lehet a kastélynak ebben az elhagyatott részében?"–gondolta a királykisasszony,s megállt a vaspántos,repedezett tölgyfa ajtó előtt. Lenyomta a rozsdás kilincset.Az ajtó csikordult egyet,és szinte magától kitárult.Hideg pókhálós folyosóra lépett, termek és szobák nyíltak onnét,egyik a másik után; vastagon lepte őket a por,nehéz,dohos levegő úszott bennük,akár egy pincében."Itt talán száz esztendeje sem nyitottak ablakot"–gondolta a királylány, és kíváncsian haladt tovább teremről teremre,szobából szobába,még a kamrákba is bekukkantott;de sehol nem talált semmit, legföljebb csak pókokat;nagy,körbe font hálóik közepén üldögéltek, és riadtan meredtek apró szemükkel a szokatlan látogatóra, vagy eszeveszetten menekültek fel lengő fonálhágcsójukon egy-egy sötét sarokba.A királylány pedig csak ment, ment előre,nyitogatta az ajtókat,hallgatta a léptei visszhangját meg az ódon falakról lepergő vakolat finom zizegését,s egyszerre csak odaért a torony aljába.A sötét, kőpadlós,kerek helyiségben ócska limlomok hevertek a fal tövében:egy törött páncél, egy félrebillent sisak,egy ezüstpitykés,foszladozó,divatból régen kiment ruhaderék, s ki tudja még mi minden.A királylány csodálkozva nézte ezt a sok régiséget,aztán ahogy megszokta a szeme a félhomály –mert kintről csak egyetlen rostélyos ablakszemen szűrődött be némi világosság–,megpillantotta a toronyalja zugában a csigalépcsőt:az vezetett fel a toronyba.Megállt a tövében,és fölnézett a szűk odúba;egy kicsit borsózott ugyan a háta,de azért mégiscsak elindult;ha már idáig eljött–gondolta–,nem fordul vissza anélkül,hogy a tornyot is be ne járná.Könnyű léptei alatt meg-megcsikordultak a kanargó lépcső szuvas fokai.Először egészen sötét volt, aztán mintha gyér világosság derengett volna;egyszerre csak ott állt egy ajtó előtt,annak a résein szűrődött ki valamicske fény.Benyitott,és halkan felsikoltott a meglepetéstől:az ajtó kis kamrába nyílt,a kamrában ágy, asztalka,szék meg valami furcsa,pergő szerszám, amellett egy vénséges vén anyóka kuporgott,és szapora kézzel művelt valamit, de hogy mit,azt a királylány nem tudta; mert még sosem látott ilyesmit.–Jó napot,anyóka!– mondta,és kíváncsian belépett a kamrába.Az öreg bólintott, de nem tekintett fel a munkájából.A királylány közelebb lépett hozzá,nézte,nézte a furcsa, zümmögve pergő szerszámot,és megkérdezte:–Mit csinálsz,anyó?–Fonok– felelte az öreg.–Fonsz?–kérdezte csodálkozva a királylány. –Életemben soha nem hallottam még,hogy valaki fonjon. Mire jó az?–Arra,hogy a lenből fonál legyen,a fonálból meg ruha a te karcsú derekadra.–És mi az,ami olyan vígan pereg ott előtted?–Az az orsó.Gyere csak ide,nézd meg közelebbről,ha olyan kíváncsi vagy rá.A királylány odament, és sorra megnézett,megtapogatott mindent a rokkán:a kerekeket,a guzsalyt,a fonalat,az orsót;de ahogy az orsóhoz ért,olyan ügyetlenül nyúlt hozzá,hogy megszúrta vele az ujját.Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok:a királykisasszony lehanyatlott az ágyra,és mélységes mély álomba merült.És vele együtt álomba merült az egész kastély.A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból;beléptek a csarnokba s ott helyben azonnal elaludtak,és elaludt körülöttük az egész udvari nép.És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron,a galambok a háztetőn meg a legyek a falon,még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt,a sült nem sistergett tovább a serpenyőben,a víz nem rotyogott tovább a fazékban;a szakács éppen nyakon akarta vágni a szeles kuktát,de a keze megállt a levegőben,s elaludt ő is,a kukta is meg a kisszéken a konyhalány is;elpihent a szél is,és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.Körös-körül pedig sűrű vadrózsasövény sarjadt,évről évre magasabbra nőtt, körülfonta és végül úgy befutotta a kastélyt,hogy többé semmi sem látszott belőle,nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére,s ha idegen vetődött az országba,vagy a fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől,mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét.Hanem ahogy teltek-múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak,s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett;az apákból nagyapák,a fiúkból apák lettek,s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott,a mögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik,Csipkerózsika a neve,és talán nem is fog fölébredni soha többé.Néha,messze földön egy-egy idegen királyfi is meghallotta az alvó Csipkerózsika hírét;fölkerekedett,és megpróbált áthatolni hozzá a sövényen;de a tüskés ágak olyan sűrűn összefonódtak, olyan erősen összekapaszkodtak,mint megannyi egybekulcsolt kéz.Aki közéjük merészkedett Egy ideig vagdosta őket fejszével,baltával fűrésszel,aztán elfáradt, fönnakadt a tövisek közt,az indák körülölelték, rátekeredtek,megfojtották,s híre-hamva sem volt többé. Így jártak mind egymás után;szomorú sorsuknak messze földön híre kelt,s végül már senki sem akadt,aki megpróbálta volna kiszabadítani vadrózsabörtönéből az alvó Csipkerózsát.A bozót pedig csak nőtt,növekedett;nem merészkedett a közelébe senki,még a vándormadarak is elkerülték.Aztán hosszú-hosszú évek után ismét ellátogatott egy királyfi abba az országba.Már akkor senki nem tudta igazában,hogyan támadt,mit is rejt a vadrózsarengeteg;beszéltek ezt is,azt is,különféle mendemondák jártak szájról szájra;a királyfi hiába kérdezősködött,az emberek csak a vállukat vonogatták.Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot,s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát,aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában,hogy abban a vadonban van valahol egy kastély,s benne alszik időtlen idők óta,talán már száz esztendeje is a világszép királylány,Csipkerózsa, és vele a szülei,a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.Akkor a királyfi felsóhajtott,s végül így szólt:–Ha száz ilyen erdő áll is az utamba,nekivágok,és fölkeltem álmából Csipkerózsát!A jó öreg hiába tartóztatta,a királyfi nem hallgatott rá,s egy karddal nekiindult a bozótnak.És ahogy ért,és fölemelte a kardját,hogy utat vágjon magának a tüskés indák közt,a sűrű sövény egyszeriben kivirágzott, a bokrok bókolva szétváltak előtte,sértetlenül átengedték, aztán szelíden ismét összeborultak utána.Mert éppen ekkor telt le a száz esztendő, és ez volt az a nap,amelyen föl kellett ébrednie Csipkerózsának.A királyfi pedig ment a virágos vadonban;egyetlen ág nem tartóztatta fel, egyetlen tüske nem karcolta meg.Belépett a kastély udvarára és körülnézett.A lovak ott feküdtek az istállóban a szalmán,és aludtak;a foltos vizslák és agarak ott hevertek a tornác alatt,és aludtak;és a háztetőn fönt ültek a galambok,fejüket a szárnyuk alá dugták és bóbiskoltak.Átment az udvaron, és bement a palotába. Odabent aludtak a falon a legyek;a konyhán a szakács még mindig úgy tartotta a kezét,mintha nyakon akarná csapni a kuktát;a konyhalány ott ült a kisszéken,ölében a tyúkkal, amit meg akart kopasztani.A csarnokban ott feküdtek mind az udvari emberek,fent a trónon a király meg a királyné,és mindnyájan aludtak.A királyfi pedig ment tovább,egyre tovább,végig a palotán,végig a hosszú folyosón,teremről teremre,szobáról szobára a néma,százesztendős csöndben, s itt már nem látott mást,csak egy-egy mozdulatlanul alvó pókot, porlepte,kerek hálója közepén.Végül elért a torony aljába,fölment a csigalépcsőn,benyitott a kis kamrába,és meglátta az ágyon az alvó Csipkerózsát.Egy pillanatig úgy állt ott, mint akit megbűvöltek,mert a királylány olyan szép volt,amilyet ő még csak elképzelni sem tudott.Nézte, nézte,és moccanni sem mert,mintha attól félne,hogy ha fölébreszti,egyszeriben eltűnik a szeme elől,mint egy tündér. Aztán halkan,lábujjhegyen odament hozzá,térdre ereszkedett az ágya mellett,és megcsókolta.Ahogy az ajka hozzáért,Csipkerózsa sóhajtott egyet,arca kipirult,szeme fölpattant;mosolyogva nézett a királyfira,úgy kérdezte:–Ki vagy te?A királyfi pedig felelte:–Eljöttem hozzád,hogy fölébresszelek százesztendős álmodból,és megkérjem a kezedet.Csipkerózsa nem szólt semmit,csak odanyújtatta neki a kezét,és odahajtotta fejét a vállára.Aztán elindultak, kart karba fűzve,végig a lakatlan termeken és szobákon.A pókok fölijedtek,és riadtan menekültek a sötét sarokba.Az öreg tölgyfa ajtó csikorogva tárult ki előttük.Beléptek a csarnokba.Ott egyszerre fölébredt a király meg a királyné meg az udvari nép;odakint az istállóban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat,és nyihogni kezdtek;a tornác alatt fölugrottak a kutyák,farkukat csóválták,és vidáman csaholtak;a háztetőn a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól,körülnéztek,és nekirepültek a messzi határnak;a falon futkározni kezdtek a legyek,a konyhában a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng,a serpenyőben sercegve sült a pecsenye,a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának,a szolgáló megdörgölte a szemét,nyújtózott egyet a kisszéken,és tovább kopasztotta a tyúkot.A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát,hét országra szóló lakodalmat ültek,és boldogan éltek,míg meg nem haltak.